„Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik hasonlóképp az irodalomtörténet első ténye is csoda (és egyben a világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek”  ( Szerb Antal)

Az európai irodalom kezdetét két hatalmas elbeszélő költemény jelzi, az Íliász és az Odüsszeia. Az ókori hagyomány mindkét eposz költőjének Homéroszt tartotta. Magáról Homéroszról semmi bizonyosat nem tudunk, sőt már az antik görögök is a mítoszok mesés légkörével vették körül személyét. Egyes források szerint vak énekes volt, így az ókori szobrászat is vak aggastyánnak ábrázolta.

 

[swf src="http://irodalomtanulas.hu/wp-content/uploads/2012/09/homerosz_szulohely.swf" width=800 height=500]

A homéroszi eposzok valószínűleg a Kr. e. 8. században keletkezhettek, mindkettő hexameterben íródott.

E két mű nem a népi énekek laza egybefűzéséből állt össze, nyelvük a köznapi életben soha nem beszélt műnyelv volt. Újszerű versformájuk sem tette lehetővé az énekes előadást. Mindezek alapján feltételezhetjük, hogy tudatos alkotásról van szó mindkét műben.

Továbbra is kétséges marad viszont, hogy az Íliász-költő azonos-e az Odüsszeia-költő személyével. Mivel lényegi különbség van a két eposz világszemlélete között, s mivel bizonyos formai-szerkezeti elemeket is megkülönböztetünk, az irodalomtudomány mai felfogása szerint az Odüsszeia költője legalább egy emberöltővel később élt, mint az Íliászt megalkotó Homérosz.
A máig tartó vitát - azaz hogy egy személy volt-e a két mű szerzője, avagy nem - "homéroszi kérdés"-nek nevezik.

Legvalószínűbb születési helye Szmürna, az eredetileg aiol, de korán ión befolyás alá kerülő város. Bizonyosnak tűnik, hogy Homérosz hosszú ideig tartózkodott Khiosz szigetén, ahol nevét és mesterségét a homéridák, e költő-énekesek egy iskola - vagy papi testület - tagjaiként vitték tovább. Lehetséges, hogy Iosz szigetén halt meg; itt hónapot neveztek el róla, sírját pedig kultikus tisztelettel övezték. Bizonyosnak látszik, hogy a költőt erős szálak fűzték a kis-ázsiai partvidékhez, az ión szigetekhez; erről tanúskodik az eposzok nyelvhasználata, az ión nyelvjárás.

A Homérosz-filológia, az eposzokkal és szerzőjükkel kapcsolatos tudományos vizsgálódások kezdete a Kr. e. 4-3. századra tehető. Az alexandriai filológusok - Zénodotosz, Arisztarkhosz - elsősorban a homéroszi szövegek hiteles megállapítására, a betoldások kiszűrésére, a szövegben rejlő tartalmi ellenmondások feltárására helyezték a hangsúlyt. Ekkor kérdőjelezték meg először Homérosz szerzőségét a két nagy eposzon kívüli művekkel kapcsolatban. Tőlük származik az eposzok mindmáig érvényes énekekre osztása.
A 18. sz. végén Friedrich A. Wolf vonta először kétségbe tudományos érvekkel a közös szerzőséget, s mindkét eposzt különálló dalok gyűjteményének tekintette (Prolegomeno ad Homerum, 1795). A hatalmas filológiai apparátust felvonultató tanulmány ellenében Goethe költői érzékenységgel mutatott rá, hogy az eposzok esetében - „... akár Homérosznak hívják az illetőt, akár csak egy redaktor (szerkesztő) volt...” - művészi tudatossággal szerkesztett, egységes műalkotásokról van szó.
Herder
nyomán W. Schlegel a homéroszi eposzokat népi költők közös alkotásának fogta fel. A „homéroszi kérdés” azóta sem zárult le megnyugtatóan, az egység elvét valló unitáriusok és a Wolff nézeteit követő analitikusok vitája azonban számos részkérdést tisztázott. Kétségtelen, hogy a homéroszi eposzok előtt is létezett görög epika, ennek szájhagyomány útján terjedt műfaja az arisztokrata családok őseiről szóló mítoszokat elmondó genealógiai ének a homéroszi eposzok legfontosabb műfaji előzménye. A két eposzban más folklorisztikus műfajok nyomát is megtaláljuk: a lakodalmi énekek, siratóénekek, munkadalok, himnuszok, népi eredetű szállóigék több évszázados hagyománnyal rendelkeztek.

Forrás: enciklopedia.fazekas.hu

Hatása a világirodalomra

Hellaszban hozzá igazodtak az epikusok, belőle merítettek a lírikusok, drámaírók, valóságos kultusza volt. Platón szerint Homérosz „nevelte meg Hellaszt”. A két eposzt vette mintául Vergilius Aeneis megírásához, majd a 13. századi Nyugat-Európában Vergilius műve közvetítette a homéroszi példát, míg Bizáncban a két eposz közvetlenül hatott. A klasszicizmus időszaka óta mint az eposz műfajának utolérhetetlen prototípusait és az európai költészet páratlan remekeit tartják számon. Az eposz kialakulása hazánkban is (Zrínyi, Vörösmarty) a Vergilius által közvetített homéroszi művészet termékenyítő erejével ment végbe. Az eposzok hatása azonban nem csak formai, hanem tartalmi is. Az antik mitológiai témák Homérosz megfogalmazásában öröklődtek az utókorra, és váltak főleg a dráma- és operairodalom, a képzőművészet kimeríthetetlen forrásává.

Nálunk Homérosz első tolmácsolója Janus Pannonius volt, aki csupán egyetlen jelenetet, Diomédész és Glaukosz találkozását (Íliász, VI. ének) ültetett át latinra. Kölcsey Ferenc kísérletezett először hexameteres fordítással, az Íliász első énekének részletét magyarította az 1800-as évek elején. A teljes homéroszi mű tartalmában és formájában hű magyar fordítása Vályi Nagy Ferenc - a magyarítás indította el az ún. Íliászi pört, az első magyar szerzői-tulajdonjogi vitát -, Szabó István, Baksay Sándor, Kemenes-Kempf József, Vértesy Jenő, Csengery János, Télfy Iván, Csokonai Vitéz Mihály (Békaegérharc), Gulyás Ferenc, Juhász László és Mészöly Gedeon munkái és kísérletei után, Devecseri Gábor nevéhez fűződik.

Forrás: enciklopedia.fazekas.hu

Mindkét eposz története a trójai mondakörhöz fűződik.

Trójai mondakör
A görög istenek

 

ókori görögo

 
Trója ma Törökországban az anatóliai Hisszarlikban (Hisarlık), Çanakkale tartományban található, délnyugatra a Dardanelláktól, az Ida hegy lábánál. Török neve Truva.

Forrás: Somos Béla - Hódi Gyuláné Irodalom 9.

Aki megtalálta Tróját

Forrás: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=69

Heinrich Schliemann 1822. január 6-án született a mecklenburgi Neubukowban. Szegény lelkész fia volt, és alig hétévesen, egy könyvben látta meg a lángoló Trója és a menekülő Aeneas képét, ami meghatározta további sorsát.
14 évesen fűszeressegéd lett, majd könyvelő Amszterdamban. Amerikában is járt, a kaliforniai aranyláz idején bankot nyitott Sacramentóban. Közben szorgalmasan tanult nyelveket, legalább nyolcat sajátított el, köztük az oroszt, az ó- és az újgörögöt. 1846-ban Szentpétervárra küldték, itt később saját vállalatot alapított. Nagy vagyont szerzett indigókereskedelemmel, a krími háborúban a hadsereg szállítója volt.

36 éves korában felhagyott a kereskedéssel és minden vagyonát az ókor régészeti kutatására áldozta, főleg Trója helye érdekelte. Ekkoriban Homérosz műveit teljes egészében költészetnek tartották, amelynek a történelemhez semmi köze sincs. Schliemann e vélekedés cáfolatának szentelte életét, építve az ókori szerzőkre, akik közül többen említik Tróját. Beutazta Görögországot, Itáliát, Skandináviát, Németországot, Szíriát és Indiát, Kínáról és Japánról könyvet is írt, Párizsban régészetet tanult. 1868-ban Görögországban, majd Kisázsiában bejárta Homérosz eposzainak színhelyeit. 1869-ban Ithaka, a Peleponnészosz és Trója címmel könyvet írt, ebben leszögezte: Trója a kis-ázsiai Hisarlik - s nem, mint egyesek feltételezték, a jóval délebbre fekvő Bunarbashi - helyén állt, s azt is, hogy Agamemnón és felesége, Klüthaimnésztra Mükénében nem a várfalon kívül, hanem a fellegvárban nyugszanak. Bár állításait gúnykacaj fogadta, a következő években bebizonyította igazát.
Schliemann 1871-ben Frederick Calvert amerikai diplomata ásatásait folytatva Hisarlikban hét egymás alatt fekvő település maradványaira bukkant. Mivel a homéroszi Tróját a legalsónak vélte, a felső rétegeken az ottani anyagok vizsgálata nélkül hatolt át. 1873-ban feltárta az ősi város hatalmas bástyáit és kapuit, és többszáz, aranyból és más nemesfémből készült ékszert talált, amelyeket Priamosz kicseinek nevezett el és kicsempészett Törökországból. Felfedezéseit Trójai régiségek című könyvében írta le 1874-ben, feltevéseit akkor sokan vitatták, mások egyetértettek vele.

1874-ben folytatni akarta az ásatást, a török kormány azonban perbe fogta az aranyleletek eltulajdonítása miatt, így a munka félbeszakadt. Schliemann végül 50 ezer frank büntetéssel megúszta, közben Boiótiában, Közép-Görögország keleti részén kezdett kutatni, de nem sokat talált. 1875-ben kiadta Trója és romjai című könyvét.

1876-ban Mükénében kezdett ásatásokat, az Oroszlános-kapu közelében, majd a fellegváron belül. Rövid időn belül megtalálta a kerek agórát, a kőlapokból emelt kettős kört. Az archaikus sírkövek alatt öt sírra bukkant, bár ezek 400 évvel korábbiak voltak, mint feltételezte. Ezekben 16 személy maradványai feküdtek, többek arcát aranylemez takarta.

A tetemek maradványai a levegőn hamar elporladtak, de arcukat a maszkok, így a híres Agamemnón-maszk megőrizte. Mellettük nemesfém- és elefántcsont ékszereket talált, ezeket Atreusz-kincsnek nevezte el. A leleteket 1878-ban Mükéné című könyvében írta le.
1878-ban Ithaka szigetén ásatott, eredménytelenül, majd újra munkához látott Hisarlikban, ezúttal Émile Burnouf régész és Rudolf Virchow orvos-patológus társaságában. Harmadszor 1882-83-ban, majd 1888-tól halálig dolgozott Trójában, az utolsó években Wilhelm Dörpfeld építész támogatásával. Dörpfelddel együtt tárta fel 1884-ben Tirünsz fellegvárát, a mükénéi kultúra másik központját, itt sok tárgy utalt a görög szigetekkel, Egyiptommal és Főníciával való kapcsolatokra. Ebből felismerte, hogy Krétán is létezett egy korabeli kultúra, engedélyt is szerzett az ottani ásatásokhoz. Mivel azonban a terület áráról nem tudott megállapodni a tulajdonossal, elszalasztotta a harmadik nagy feltárás lehetőségét. Schliemann 1890. december 25-én halt meg Nápolyban.
Kutatásai teljesen megváltoztatták az ókorról alkotott képünket. Addig a történészek csak négy államról tudtak: Rómáról, Görögországról, Egyiptomról és Babilónia-Asszíriáról. Ő két további bronzkori civilizációval bővítette ismereteinket, a harmadikat, Krétát az angol Evans tárta fel 10 évvel Schliemann halála után.

Schliemann könyvei és újságcikkei elsőként népszerűsítették a régészetet, felfedezéseivel folyamatosan izgalomban tartotta az európai közvéleményt. Ő kezdte el a kutatásoknál az irodalmi, írásos dokumentumok figyelembevételét, s ő alakította ki a régészeti terepmunka gyakorlati módszertanát, előtte ilyen nem létezett.
Ma már tudjuk, hogy a Schliemann által feltárt maradványok i. e. 2500 körül keletkeztek, ezer évvel a trójai háború előtt. Trójában kilenc település épült egymás fölé, Schliemann az alulról másodikban kutatott, ma a harmadikban lévőt vélik a homéroszi Trójának. "Priamosz kincsét" Berlinben helyezték el, majd a II. világháború végén a Szovjetunióba kerültek, bár a világ erről csak 1996-ban szerzett tudomást. Azóta vita folyik a kincsek tulajdonjogáról.

Schliemannt sokan csak kincsvadásznak tartották, mások dilettánsnak, aki hatalmas károkat okozott. De még hibái és kudarcai is pozitív eredményt hoztak: a trójai rétegek tönkretételének tanulságai késztették a régészeket a korábbinál sokkal körültekintőbb ásatásokra. Emlékiratai Életem, kalandjaim címmel 1863-ban jelentek megy magyarul.

 

 

A hagyományos módszerek mellett a legújabb régészeti metódusokkal, így például biotechnológiai eszközökkel felszerelkezve indulnak a régészek jövőre Törökország nyugati felébe, hogy folytassák Trója feltárását.

http://www.mult-kor.hu/20121018_folytatjak_troja_feltarasat