Romulus és Rémus

Romulus és Remus  az egyik mitikus történet szerint Róma városának alapítói, Rhea Silvia hercegnő és Mars, a háború istenének ikerfiai. A legenda, valamint Plutarkhosz és Livius szerint is Romulus volt Róma első királya. (Ismert egy másik legenda is, mely szerint Aeneas alapította Rómát.)

A testvérek születése előtt apjuk, Numitor és fivére Amulius nagyapjuk halála után megszerezték Alba Longa trónját. Az elsőszülött jogán Numitor uralkodott, ám Amulius letaszította őt a trónról, viszont attól tartott, hogy testvére lánya, Rhea Silvia gyermeket szül, és igényt tartana a trónra, ezért arra kényszerítette a lányt, hogy Vesta-szűz legyen, és ne lehessen gyereke.
Egyik éjjel azonban Mars isten eljött Rheához a Vesta templomba. A lány ikreket szült, akiket Romulusnak és Rémusnak nevezett el. Mikor Amulius tudomást szerzett róluk, Rheát börtönbe záratta, az ikreket pedig meg akarta öletni. Az egyik szolgája kosárba tette a két csecsemőt, és a Tiberis folyó partján hagyta őket. A folyó megáradt, és elsodorta a kosarat.
Az ikreket egy nőstényfarkas találta meg és táplálta őket. Később egy Faustulus nevű juhász talált rájuk, hazavitte őket, és feleségével, Acca Larentiaval sajátjukként nevelték őket.
A testvérek később megépítették Rómát, majd Romulus megölte Rémust. A városnak szüksége volt nőkre, ezért a szomszédaikat, a szabinokat meghívták ünnepelni, eközben elrabolták a lányaikat. Emiatt háború tört ki, végül azonban a szabin nők kiálltak római férjeik mellett, így a szabinok népe csatlakozott a rómaiakhoz.

A rómaiak vallása sajátságos keveréke őseredeti benszülött (latin-szabin) képzeteknek és idegen (etruszk, görög és keleti) befolyásoknak.  Ezen kölcsön vett, sőt mondhatni kölcsön kért mitoszok és szertartások annyira átalakították és módosították az alapul tekinthető ősvallást, hogy a római vallás történetét legalkalmasabban a következő négy korszakra oszthatjuk fel;

1. a latin-szabin korszak (a legrégibb időtől egészen a történeti királyokig);

A római mindenben, akár az élő, akár az élettelen természethez tartozott légyen az, isteni erőt, isteni szellemet (numen) keresett és talált. Nemcsak erdőn és mezőn, hegyen és völgyön, tavak és patakok partján érezte a numen hatását, megérezte azt saját személyében is, és életének minden fontosabb ténye egy-egy ilyen védő szellem sugallata alatt történt.

Minden római embernek volt egy őrző szelleme (geniusz), aki megszemélyesítve mindig férfi, nőnemü alakját Juno pótolja. Halál esetén a géniusz elhagyja a testet és tagjává lesz a Manes világának, néha rút alakban hazajáró lidérc (larvae). A geniuszokkal rokon szellemek voltak a laresek és penatesek, s ezt a szellemvilágot kiegészíti egész sereg, hol neves, hol névtelen alsóbb rendü istenség, kikhez különböző alkalommal imákkal és ráolvasásokkal (indigitamenta) fordultak.

2. az etruszk-görög befolyás kora (a köztársaság első idejétől a második pún háborúig);

A jósló papok intézménye átmenetet jelez a második (etruszk-görög) korszakához. Ez a hagyomány szerint a Tartquiniusok napjaival kezdődik és egyik fontos mozzanata a kümei Sibülla könyveinek megvásárlása. Régészetileg kétségen kívül helyezett dolog az etruszk templomépítés és agyagszobrászat meghonosodása Rómában. Így épül Jupiter temploma és szobra a kapitoliumon, mig a küméi Sibülla tiszteletével egyszerre terjed Apollo (eredetileg népetimologiai néven Aperta) tisztelete is.

A küméi Szibülla irodalmilag a legnevesebb és legtiszteltebb látnoknő a szibüllák sorában. Híres barlangja a Nápoly melletti Kümében (a mai Cumában) ma is látható.

A Szibüllát Vergilius örökítette meg az Aeneis hatodik könyvében. Aeneas, aki Hektór után a második legnagyobb trójai hős volt, partra szállt Latinumban, és találkozott a küméi Szibüllával, aki vezetője lett Hadészban, ahová a legenda szerint az Avernói-tóból lehetett lejutni. Ezután Aeneas feleségül vette Laviniát, Latinus király leányát, így ő lett a rómaiak őse, akit eleste után istenként tiszteltek. Vergilius szerint Szibülla egy hatalmas barlangban élt, ahová száz ajtó vezetett. Borzalmas nő volt és „a hegy mélyébe nyúló végtelen üregben”, különös lelkiállapotban, rettenetes hangok és őrjöngő mozdulatok kíséretében hirdette ki jóslatait.

3.  a görög és római vallás összeolvadásának kora (a második pún háborútól a császárság megalakulásáig);

Róma egyre több és több görög istenséget fogad be, és a második pún háborúval beköszönt a görög és római kultusz összeolvadása. A görögség irodalmi és tudományos győzelmével egyszerre kapcsolták össze Róma alapítását az epikus ciklussal és hozták bele a régi lélekvilágba a görögök antropomorfizmusát (az istenségnek ember képében való személyesítése).

Az istenségek sorát Janus kezdi meg, maga is a kezdetnek és befejezésnek védőszelleme lévén.

Majd a három kapitoliumi istenség következik (Jupiter, Juno és Minerva), melyek az égboltozatnak és verőfényes égnek istenségei.

Jupiter alakjával a következő kisebb istenek állanak rokonságban (legalább a kapitoliumi szentélyben ők is helyet kaptak): Terminus, Fides (populi Romani), Juventas és Vejovis. Ugyancsak fényistenségek voltak Sol (a Nap) és Luna (a Hold), amaz később Apollóval, emez Dianával olvadt össze. A fényistenségek harmadik csoportját alkotják azok, amelyek a földi és égi tűzzel függnek össze. E csoportban két fő alak (Volcanus és Vesta) körül forog minden.

Az eredetileg pásztorokból és földművesekből álló Róma népének vallásában jelentékeny szerep jutott a tavasz és mezei termés istenségeinek.

a) Mars, QuirinusPicus

b) Pales és Consus, Faunus és Fauna, Silvanus, Dea Dia. Megannyi erdei és mezei istenség. Pales a pásztorokat veszi pártfogásába, Consus az igás állatok pihenőjében leli örömét; Faunus és Fauna a termékenység áldását adják embernek, állatnak egyaránt. Faunus egyébként Inuus néven a nyájak szaporodása felett őrködik, mint Lupercus távol tartja a ragadozó állatokat. Fauna Bona Dea néven a családi áldás védő asszonya, Majesta v. Maja néven a csírázás nemtője. A vidéken Faunus háttérbe szorul Silvanus előtt. Az aratás sikerét Dia Diától várták, aki az Arvales fratres szertartásaiban Ceres szerepét játssza és a mezei istenségek sorában éppúgy külön áll, mint Janus a fényistenségek közt.

c) Saturnus és Ops, Ceres, Liber és Libera. Saturnusnak, akit kesőbb a görög Kronosszal kevertek össze, igazi szerepét a Stercutius (trágyaisten) mellékneve mutatja, holott Ops maga a dúsan adó anyaföld Fellus Mater néven Ceresnek egyik rokona). Ceres alakját korán elnyomta a görög Demeter, de eredeti hivatását elárulja az Annona alakja, mely a császárok korabeli pénzeken Ceresszel együtt fordul elő. Annona a tengerentúli termés istennője, a középitáliai Feronia a belföldi mezei áldásé. Libet és Libera, a gondűző bortermés védői, korán összeforrtak Dionysos és Persephone alakjával.

d) Venus és Flora, Vertumnus és Pomona. Vénus tavaszi istenségből válik egyrészt a harc és győzelem, másrészt a szerelem istenasszonyává. Első minőségében rokona Flora, nemkülönben Pomona, kivel Vertumnust, az évforduló istenét párosította a hagyomány. Venus és Aphrodite egybeforrván, maguk után vonták környezetöket: Erost (lat. Cupido, Amor), Peithót (lat. Suada, Suadela), kikhez az ősrégi Priapus csatlakozik.

Vízi istenségek, nimfák
A tenger istene Neptunus, mielőtt a görög Poseidonnal összekeverték, a hasznos nedvességnek, tán az esőnek istene volt,

Az alvilági istenek csoportja. Közülök első a halálisten Ocus, kiről utóbb az egész alvilágot elnevezték. Külön istenség jutott a halotti csendnek: Dia Muta vagy Tacita, más néven Lala vagy Lara is. Az alvilág többi lakói a megholtak lelkeiből (Manes) teltek ki, akiket a rút alakú, kalapáccsal törő-zúzó Charun (a görög Charon etruszk változata) bocsát be és akik haragjukban hazajárnak (Maniae).

A legrégibb időktől fogva mindvégig uralkodnak a personificatiók, melyek ismét háromfélék:

a) Városok és tartományok személyesítései, nagyobbrészt női alakok, p. Dea Roma

b) Foglalkozások, betegségek, szerencse és balsors megszemélyesítései. Ilyen első sorban Mercurius, mint a kereskedés megszemélyesítése, a láz géniusza (Febris), az egészség (Salus). A szerencse (Fortuna) és siker (Bonus Eventus) ősrégi személyesítések, de a későbbi kor még melléjük rendelte a megtestesült reményt (Spes) és boldogságot (Felicitas). Ide sorolandó a Pannoniában nagy szerepű Nemezis.

c) Erények és különféle emberi tulajdonok megszemélyesítései: Pavor és Pallor (félelem és sápadtság), az ősrégi Bellona kisérői, ezeket távol tartja a harcostól Virtus (az erény) és emezt viszont nyomon követi Honos (tisztesség). Alakot nyert továbbá az annyira ritka béke (Pax), a polgári egyetértés (Concordia), a feljebbvalók és alárendelteket összekötő kötelességtudás (Pietas), a méltányosság (Aequitas), a nők szűziessége (Pudicitia), az uralkodók kegyessége (Clementia).

4. a szinkretizmus kora (egyiptomi, babiloni, kisázsi-ai és perzsa mitikus képzetek befogadása)

A nagy számu istenalak a szinkretizmus korában még megszaporodik az elfoglalt provinciák népeinek isteneivel. Nagyobb és általánosabb jelentőségre azonban a kelta eredetü Eponán kivül csak a következő keleti istenségek emelkedtek: Egyiptomból Isis és Serapis (megfelel a görög Osirisnak), Sziriából az emesai Napisten (dáciai feliratokon: deus Azizus bonus puer phosphorus), a heliopoliszi (Baalbek) és dolichei (Doluk) Jupiter (Dolichenus), az egykori Feniciából és Palesztinából Baál és vele rokon szirusz istenségek. De valamennyit felülmulta népszerüségben Mithras a persa napisten.

Forrás: Pallas Nagylexikon

[swf src="http://irodalomtanulas.hu/wp-content/uploads/2013/07/a-római-mitológia-alakjainak-származási-rendje.swf" width=800 height=500]
Forrás: SDT

 

[swf src="http://irodalomtanulas.hu/wp-content/uploads/2013/07/a-görög-és-római-mitológia-alakjainak-összehasonlítása.swf" width=800 height=500]

Forrás: SDT