Líra
A líra kialakulása – történelmi-társadalmi háttér
A Kr. e. VII-VI. század: a nagy átalakulások kora Az arisztokratikus társadalmat nagy válságok után felváltja a „népuralom”: apoliszok élére türannoszok kerülnek. Az arisztokratikus köztársaság meggyengül. A kézműipar, a kereskedelem fejlődésével a démosz (a nép) fokozatosan megerősödik.
„Az i.e. VII. századtól egyre erőteljesebben kibontakozó gyarmatosítás, az árutermelés és a tengeri kereskedelem nemcsak életmódváltással járt, hanem a görögség értékszemléletének, gondolkodásmódjánakmegváltozását is eredményezte.
A társadalmi változások, a városállamokon belüli és a poliszok közötti viták és harcok – a múlt és a közösség helyett – a jelenre és az egyénre terelték a figyelmet.
A közösségi szemlélet mellett egyre inkább az egyén céljai, képességei és lehetőségei váltak fontossá. Ez a személyiség önállóvá válásával járt együtt, aminek következtében az irodalmi beszédmód is megváltozott.
A kor a lírának kedvez, hiszen az átalakuló világban az ember keresi a helyét, fölfedezi a maga személyiségét és a környező világhoz való személyes viszonyát igyekszik megmutatni.
A Kr. e. 7-6. századi líra sajátosságai
- múlt helyett jelen,
- elbeszélés helyett érzelmi reagálás,
- az ábrázolt eseményektől távol s kívül álló énekes helyett szenvedélyes költőegyéniség,
- közvetett ábrázolás helyett az új mondanivalónak megfelelő közvetlen eszközök,
- az ünnepi fenségű hexameter helyett rövidebb, változatosabb ritmusegységek.
A görög líra zenei eredete
A műfaj és az előadás egyaránt hangszerekhez kötött.
A líra (lyra, lüra, néha lant;gör. λύρα) ókori görög pengetős hangszer vagy többféle hasonló felépítésű hangszer gyűjtőfogalma. A régi görögök legfontosabb, nagy becsben tartott hangszere volt. (Jellemzője, hogy egyenlő hosszúságú húrjai egy üreges hangszertesttől kiindulva az arra rögzített két szarvszerű nyúlványon keresztbe vetett rúdhoz csatlakoznak.) Műkedvelő és hivatásos zenészek játszottak rajta, használták.
- ének és tánc kíséretére,
- vallási ünnepek felvonulásain,
- zenei versenyeken,
- szórakoztatásként társas összejöveteleken,
- zeneoktatásra.
Új formák és műfajok 
Új verslábak
- jambus U-
- trocheus -U
- pirrichius UU
- anapesztus UU-
Új sorfajták és strófaszerkezetek
- pentamter sor
- disztichon – sorpár
- szapphói strófa
- alkaioszi strófa
- anakreoni strófa
Az időmértékes verselésről részletesen
Új műfajok
- elégia: Türtaiosz, Mimnermosz, Szolón
- iambosz: Arkhilokhosz
- epigramma: Szimonidész
- dalköltészet: Szapphó, Anakreón, Alkaiosz
- kardalköltészet: Pindarosz
- ekloga: Theokritosz
Kezdetben a görög költészet műfajait és ágait nem különítették el áthághatatlan falak. Például Homérosznál is van líra, a klasszikus kori drámának pedig állandó formai eleme a hol lírai, hol elbeszélő jellegű kardal és monológ. Ezek a közös motívumok azonban csak másodlagosan egészítik ki az egyes műfajok lényegi jegyeit.
Az elégia: átmenet az epika és a líra között. A görögök eleinte minden disztichon formában írt verset elégiának neveztek. Az első elégiaköltők még nem fájdalmat, szomorúságot fejeztek ki, hanem harcra szólítottak, politikai, filozófiai kérdésekről szóltak.
Az iambosz:
A következő lépés az eposztól a líra felé vezető úton az iambosz-költészet kialakulása volt. Megteremtője Arkhilokhosz.
Ő alkalmazta először az iamboszról elnevezett új verslábat, a jambust (u -) és a trocheust (- u). Az iambosz: gúnyvers: iambosznak azokat a gúnyos, csipkelődő verseket nevezték, melyek keményen támadnak minden bűnt és hibát.
Epigramma:
Eredetileg disztichonban írt sírfelirat volt, ebből adódóan jellemzője a rövidség.
A dal:
Egyéni örömökről, fájdalmakról szól. Változatos sorfajták és strófaszerkezetek jelentek meg.
Az ekloga lírikoepikus műfaj. Pásztori tematikájú bukolikus költészet. A dialogikus vagy monologikus formájú, hexameteres idillekben a pásztorok, a természeti közegben élő emberek az aranykori bőséget és békét idézik föl, az után áhítoznak.
A kardal a görögöknél az ünnepek előadásmódja volt, ezek elsődleges műfaja a dithürambosz. A legnagyobb kardalköltő Pindarosz, a győzelmi énekek mestere: a görög-perzsa háborúk hőstetteit énekli meg, sőt a pánhellén játékok (az olimpiák) győzteseinek diadalát is. Pindarosz ilyen tárgyú kardalai a műfajukat tekintve dicsőítő ódák.
Készítette: Buza Anna
Feladatok
Szapphó (latinosan Sappho) (kb. Kr. e. 628-568)
A világirodalom első ismert költőnője.
Élete
Leszbosz szigetén, Mütilénében született. Az Égei-tengerben fekvő sziget nevezetessége egyrészt Orpheusz emlékének ápolása (Leszbosz szigetét a mítosz szerint a meggyilkolt és tengerbe vetett Orpheusz szelleme tette dalossá, amikor a szigetlakók a hullámokból kifogva őt tisztes temetésben részesítették.), másrészt a sziget nevéből származó ún. "leszbikus szerelem”.
Gazdag család gyermeke volt, két fivére ismeretes. Irodalmi barátja Alkaiosznak. (Az utókor a hagyományozott legendát vette át, amikor tényként kezelte, hogy Alkaiosz feleségül kérte volna Szapphót, aki viszont kikosarazta.)
Harminc éves kora körül – talán politikai okokból – elhagyta szülőhelyét, Szicíliában élt, majd miután később visszatért, ifjú költőnők vették körül. Szerelmes verseinek címzettjei is ők voltak. (Az egyneműek közötti szerelmet a görögök természetesnek találták.) A hagyomány szerint a Leszbosz szigetén lakó gazdag családok leányait nevelő intézet vezetője volt, más források alapján egy leányokat és asszonyokat tömörítő, Aphroditét imádó vallási közösséget irányított. Férjhez ment, lányáról egyik szép versében gyöngéd anyai szeretettel vall.
(Majd kétszáz évvel halála után Szapphóról azt fecsegték, hogy idős korában szeretett bele egy Phaon nevű ifjúba, s hogy bánatában a leukaszi szirtről a tengerbe vetette magát. A pletykához nincsenek megbízható életrajzi adatok, sőt pozitív tények is cáfolják,mégis tartja magát a legenda még az újkorban is. )
Költészete
Az ókoriak igen nagy becsben tartották, mint a legkiválóbb költőnőt. Költeményei kilenc könyvet tettek ki. Életművéből számos rövidebb töredék, de csak két hosszabb vers maradt fenn. 2005-ben is került elő olyan papíruszdarab, amely Szapphó verseként azonosítható szöveget tartalmaz.
Ismeretlen Szapphó-verset találtak Ritoók Zsigmond: Görög költemények papíruszon
Korának zavaros politikai viszonyaitól mentes verseit aiol nyelvjárásban, személyes hangvétellel, változatos versformában írta.
Költészetének központi témája a szerelmi szenvedély: erről tanúskodnak dalai (Édesanyám! Nem perdül a rokka...), epigrammái és jelképes értelmű, talányos töredékei (Nászdaltöredékek).
ÉDESANYÁM! NEM PERDÜL A ROKKA...
Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál -
vágy nehezül rám:
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szerető, szerető
kell ma nekem már!
Radnóti Miklós fordítása
------------------------------------------------------------------------
Töredékes helyzetdal.
A szerelemre vágyó serdülő lány egyszerre nagy erejű, tétova és őszinte kiáltását foglalja versbe.
Az akadozó rokka és a tapadó fonál metaforája a lélek bizonytalanságának, a szerelmi szenvedély miatti kiszolgáltatottságnak.
A harmadik sortól a költőnő már semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a munka azért megy nehezen számára, mert a szerelemakadályoztatja.
A költeményben álszemérem nélkül, teljes közvetlenséggel szólal meg a szerelmi vágyódás és a testi-lelki harmónia óhaja.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
ÚGY TŰNIK NÉKEM
Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelről
hallja, hogyan szól,
s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől
felszökik mellem közepén a szívem;
hisz ha látlak s bár kis időre, hangot
nem tud a nyelvem
adni, megtörvén elakad, s a könnyű
tűz egész bőröm befutossa végig
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván
zúg a fülem már.
És veríték önt el, egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak
látszom, Agallisz.
Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis...
Devecseri Gábor fordítása
-------------------------------------------------------------
A szerelmi borzongás tüneteit mutatja be a költőnő.
A költemény Agalliszhoz szól, akit egy fiatal férfi csábít el a lírai én bűvköréből. A felzaklató irigység és a féltékenység határozza meg a költemény intonációját. A vers felütését követően valójában már nem is annyira a csábos leányról, mint inkább a lírai én lelkében dúló viharokról van szó. A költő figyelme önmaga felé fordul, szinte ámulattal elemzi önmagát, nem csupán a lelki-érzelmi tényezôket, hanem azokat a testi tüneteket, amelyeket a szerelem okozott: szíve vadul ver, hangja elakad, szeme vak, füle zúg. Az utolsó sorok a teljes kiszolgáltatottságról vallanak.
ADY ENDRE: SAPPHO SZERELMES ÉNEKE
Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel;
Édes kacajos közeleddel, .
Kacajoddal, mely sziven-vágva
Fogja a mellem.
Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak;
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.
Hideg verejték veri testem, .
Remegően, félve halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.
-----------------------------------------------------------
APHRODITÉHOZ Tarka trónodról, ravasz istenasszony, Mért nem jössz inkább, ahogy egyszer jöttél, cifra hintódat; lebegő galambok s már itt is voltak; te pedig, te boldog, és mi volna megkeserült szivemnek Ha eddig került, ezután majd üldöz; Jer most is hozzám, a nehéz gondokból
Babits Mihály fordítása |
APHRODITÉHOZ
Tarka trónodon, kegyes Aphrodité,
Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam!
Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas,
tőrbe a lelkem?
Inkább jőjj hozzám, ahogy annyi másszor
mindig hajlottál a szavamra, s jöttél,
kedvemért elhagyva aranylakását
égi atyádnak.
Fürge pár veréb a kocsidba fogva
siklott, míg a föld feketéllt a mélyben,
sűrűn verték szárnyukat, égi úton
vágva az ösvényt.
Gyorsan érkeztek veled, és mosoly járt
halhatatlan arcodon, ó te boldog,
úgy kérdezted, hogy mi bajom, mi végre
hívtalak újra,
hogy mi kívánság gyötör újra engem,
"Csábító szóval kit akarsz, hogy hozzád
hozza Peithó hű szerelemre, Szapphó,
mondd ki, ki bántott?
Mert ha most kerül, hamar ő keres fel,
most ha nem kell tőled ajándék, ő ad,
most ha nem szeret, hamar érted ég majd
bár nem akarja.
Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem
súlyos gondomból, s mire hajt a lélek,
teljesíts nekem te magad s e harcom
küzdd velem együtt.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
A műfaj
A beszélő a szerelem istennőjét szólítja meg. Azt kéri tőle, hogy az istenség a korábbiakhoz hasonlóan a jelen jelyzetben is segítse szerelmi szenvedélyének beteljesülését. A költemény műfaja himnusz. E műfaj meghatározó jellemzője, hogy a beszélő minden földi segítség híján fordul az általa dicsőnek és magasztosnak tartott istenséghez. A lírai én ugyanakkor már nem egy közösség nevében szólal meg, saját szenvedélyéről, személyes érzéseiről vall. Az istennőhöz való viszonya is meghitt, bensőséges. Ezt a meghitt viszonyt az is igazolhatja, hogy a beszélő az istenség hozzá intézett kérdését is megidézi. Ebben az idézésben a szerelem istennője Szapphót a nevén is szólítja. Az eljárással lehetővé válik, hogy a bizalmas társalgás során egyszerre szólaljon meg a személytelen sóvárgás a meg nem nevezett kedves iránt („kit küldjek kemény szerelem szavával/ téged ölelni? „) és a segítségkérés.
Végül kerekre zárja az elkezdett himnuszformát, a kezdősorokban elrebegett kívánságot tömören összefoglalja és megismétli.
Keretes szerkezet
A vers szerkezete követi a műfaj hagyományait. Első és utolsó versszaka keretet alkot.
Az első versszakban a beszélő megnevezi és megszólítja az istennőt, a záró versszakban pedig megismétli hozzá intézett kérését. Az első versszak szerint Aphrodité okozója a szerelmi szenvedésnek. Ezért az istennőhöz intézett kérdés akár szemrehányásként is olvasható. A felkiáltó és kérdő mondat itt erőteljes érzelm itötést jelez. Ugyanakkor a beszélő szerint egyedül az istenség orvosolhatja szenvedését. Ezért a lírai én meghatározó magatartása a könyörgés, az istenségbe helyezett feltétlen bizalom.
Idősíkváltások
A bizalom alapja az, hogy az istenség segítsége a múltban már többször megnyilvánult. Ezt a középső öt versszak idézi fel. Az első versszak jelen idejű igéit múlt idejűek váltják fel. Az idősík váltása a korábbi tettekre való hivatkozás következménye. A lírai én által felidézett ismétlődő epikus cselekvéssor („jöttél” – „kérdezted” – orvosoltad) párhuzamba állítható a jelennel. A párhuzam érvként szolgál a jelenbeli segítség megadásához. Mivel a beszélő az istennő szavait is idézi, a múlton belül ismét többszörös idősíkváltás történik:
„kit akarsz” -- „”ki bántott” -- „most kerül” -- „érted ég majd”
jelen múlt jelen jövő
A szapphói strófa
- A versszak négy sorból áll:
- három szapphói és egy adoniszi sorból.
Alkaiosz, (Kr. e. 630-570)
Leszbosz szigetén született. Szapphó kortársa, aki mellett a görög líra legismertebb egyénisége. Az arisztokrácia tagjaként harcolt az egymást követő türannoszok, zsarnokok ellen. Költeményeit halála után 10 könyvben gyűjtötték össze, melyekből kb. 400 vers, illetve verstöredék maradt fenn, részben papiruszokon Egyiptomban, részben későbbi görög írók által idézve.
Költői egyéniségére jellemző: a gyors érzelmi reagálás, a kivételes asszociációs készség, a gátlástalan közvetlenség, a részletek aprólékos kimunkálása, kompozíciós tudatosság.
Költészetét a lírai és az epikus részletek váltakozása, világos képalkotás, természetesen gördülékeny stílus, változatos versformák jellemzik.
Költeményeinek három csoportja:
Himnuszok
Emelkedett hangvételben Zeuszhoz, Hermészhez, Hélioszhoz íródtak.
A hagyományos hangulaton túl a személyes élmények, vágyak tükrözői.
Hélioszhoz
A hagyományos megszólítás ünnepélyessége után szenvedélyesen hirdeti az emberi életörömöt:
Nap, ki táplálsz mindeneket, s folyóknak
partjain fölkelsz, vagy a bíboros nagy
tenger árjánál, hol a kerge hullám
parti fövenyt dúl,
s hol nagyon sok szép hajadon mosakszik,
zsenge szép combját gyönyörű kezével
mosva és úgy öntve magára föntről
langy vizek árját,
mint olajkenet gyönyörét...
Politikai versek
Szenvedélyes szólamok, melyeket a személyeskedést sem nélkülöző indulatok, a politikai ellenfelek kíméletlen kigúnyolása, arisztokrata mivoltának kérkedő hangsúlyozása jellemeznek.
Az állam hajója
Alkaiosz meggyőződéssel vallotta magát a városállam érdekei képviselőjének. Városát tépett, hánykolódó hajóként ábrázolta, ezért tőle származtatják az európai költészetben elterjedt hajóallegóriát.
Az allegória „képes beszéd”, valamilyen erkölcsi kérdés vagy elvont fogalom megjelenítése vagy személyként való ábrázolása .
A mű egészén végigvitt és részletezett metafora. A valóságosan megjelenített és részletesen kidolgozott kép kettős jelentés hordozója: egyrészt a viharban hányódó valóságos hajót láttatja, de a pártviszályok hullámain hányódó kicsi hazát, a tenger hullámai mosta Leszbosz szigetét is megjeleníti.
A hajó–állam–társadalom azonosítás vagy az ember viharos tengeren hányódó hajójának képe mint az élet ábrázolása vissza-visszatér az európai (és a magyar) lírában – toposszá vált.
A hajó
Immár a szél járása sem ismerős,
mert erre is hullám hegye hömpölyög,
amarra is, mi meg középen
csak vitetünk a sötét hajóval,
a vad viharral küzdve, ahogy tudunk.
Már árbocunkat nyalja a víz körül,
s egészen elszakadt a vászon,
nagy lyukakat mutat ó vitorlánk.
Lazult a horgony is…
Bordalok
Jellemzőjük a szenvedélyes élénkség, ami helyenként rezignált bölcselkedéssel és játékos könnyedséggel párosul.
A téma azonos, a versek funkciója sokféle. A bor, az ivás dicsérete, a gondűző vidámság érzékeltetése, de versbe foglalja a bor és a víz keverési arányát is:
„Jöjj, igyunk! Sose várj mécsre. A nap már csak egy ujjnyi tán.
Vedd le hát, szeretett társam, a nagy szépdiszü kelyheket:
gondűzőül adott bort minekünk Zeusz s Szemelé fia,
embereknek; egészen tele töltsd, harmada bor legyen
és kétharmada víz, és azután rajta: kupát kupa kergessen...”
Devecseri Gábor fordítása
Költeményeit aiol dialektusban írta, melynek lágy hangzását a versformák gazdag ritmuseszközeivel emelte ki.
Róla nevezték el az általa gyakorta használt alkaioszi versszakot.
Az alkaioszi versszak hagyományos tagolása szerint négy sorból áll, két nagy alkaioszi sorból, egy ötödfeles jambikus sorból és egy kis alkaioszi sorból. A modernebb értelmezés szerint a harmadik és negyedik sor egybetartozik, így alkotják az alkaioszi tizenkilencest.
Anakreón (Kr. e. 572 ?- 487 ?)
Teosz félszigetéről származott, és miután egy perzsa helytartó betört hazájába, elmenekült. Többek között Szamosz szigetén is élt, ahol Polükratész türannoszt oktatta zenére. Élete delén Athénben élt, Peiszesztratosz utódaival és Periklész apjával is kapcsolatban állt. A legenda szerint a bor és a mámor költőjének halálát egy torkán akadt szólómag okozta.
Költeményei: elégiák, epigrammák, himnuszok, szerelmi és bordalok.
Anakreón kevés verséből is kiderül, hogy a költő számára már hitelüket vesztették a hősi epika korának értékei. A harc, a hírnév, a hősi halál helyett a könnyed életet tartja értékesnek.
Költészetének témái az öröm, a szerelem, a mámor, a bor, a játék, illetve az öregség. Művészete a közösséghez szólás helyett személyes érzéseket, hangulatokat, lélekállapotokat választ témául.
Anakreón dalait versszakokra nem bontott, leggyakrabban jambikus lejtésű formában alkotta meg. A szövegek verselése, strófaszerkesztése egyszerűbb, mint elődeié. Stílusa gunyoros, szóhasználata gyakran köznapibb.
Amikor érzelmeiről vall, fiatal lányhoz, bortöltögető ifjúhoz, mulató cimborákhoz szól. Még öregedőben is vágyik a feloldódást adó bor mámora és a boldogító szerelem élményére. Dionüszoszhoz, Aphroditéhoz és Erószhoz fordul vágyai teljesüléséért. Dallal, derűs társalgással együtt járó, mértéktartó borozásra buzdít.
Anakreóni dal
Az európai és magyar költészetben az anakreóni dal külön verstípussá vált.
A lírai alkotásnak az a fajtája, amely a röpke és kecses formában az élet szelíd örömeit, a szerelmet, a barátságot, a bort, a természetet énekli meg, és a világot csak a háborítatlan élvezet oldaláról fogja fel.
A magyar irodalomban a tematikát és a műfajt többek között Csokonai Vitéz Mihály költészete örökíti át.
Engem a szerelem...
Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipőjü, aranyhajú
lánnyal játszani hivott.
Lesbosban született a lány.
Csak csufolta fehér fejem
s elfutott gonoszul, gonosz
társnőjére kacsintva.
Töredék a halálról
A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,
fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
oda van múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,
ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő,
s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre...
----------------------------------------------------------------
Gyűlölöm
Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.
------------------------------------------------------------