Az irodalom: a szavak művészete
| Volt egy brillős, a csuszbugó gimbelt és gált távlengibe, minden mimicre purrogó, mómája ingibe. |
Markában nyüsztő penge reng, elrágdos minden manxomot. A tamtam-fánál megpihent, mély gondjába rogyott. |
Bal, jobb! Bal, jobb! És át meg át nyüsztő penge nyekdes, nyikol, fejét veszi, máris viszi, s eldiadalogol. |
| Vigyázz, jön Szajkóhukk, fiam! Foga maró, karma furó! Ügyelj, Csapcsíp madár zuhan s a brunkós Bromboló!" |
Állt fergető eszmék körén, s jöttSzajkóhukk, nézése láng, nagy káka-törzsek erdején bugyborékolva ráng. |
"Szajkóhukk már nem él, fiam? Karomba, lándzsás pöszöröm! Dicsdús nap, ó! Jahé! Jahó!" Csuklorkant az öröm. |
| Volt egy brillős, a csuszbogó gimbelt és gált távlengibe, minden mimicre purrogó, mómája ingibe. |
|
|
Weöres Sándor fordítása
|
Meséld el, miről szól a történet! Jellemezd a főhőst!
Mi a véleményed?
A szépirodalom a művészetek egyik ága, a szó művészete. Minden művészetnek van valamilyen sajátos eszköze, anyaga. A festő például színnel és vonallal, a szobrász valamiféle megmintázható anyaggal (fa, kő, márvány, érc), a zeneszerző harmonikus sorrendbe illesztett hangokkal fejezi ki önmagát.
A szépirodalom anyaga a nyelv, az a nyelv, amelyet életünk során nap mint nap használunk.
A nyelv olyan jel-rendszer, amelynek jelei (pl. a szavak) közmegegyezés alapján idéznek fel tudatunkban fogalmakat, jelcsoportjai (pl. a mondatok) pedig gondolatokat. A nyelvi jelrendszer tehát nem közvetlenül hat érzékszerveinkre. A festményt, a szobrot látjuk, a zeneművet halljuk, s gyönyörködünk benne.
Mivel a szépirodalom anyaga a nyelv, az irodalmi művek közvetve hatnak ránk: belső érzékelés útján képzeletünk teremti meg tudatunkban a valóság érzéki képeit.
A köznyelv és a szépirodalomban felhasznált nyelv szókészlete és nyelvtani rendszere mindenben megegyezik egymással. Ha azonban tüzetesen megvizsgáljuk egy-egy szépirodalmi alkotás, például egy népdal vagy egy költemény szövegét, észre fogjuk venni, hogy az ún. esztétikai vagy irodalmi nyelv alapvetően különbözik mind a hétköznapi, mind a tágabb értelemben felfogott irodalom (pl. tudományos művek, publicisztikai cikkek, tankönyvek) nyelvhasználatától.
Az irodalmi nyelv a közlő funkción túl olyan bonyolult, sokrétű érzelmeket s ezeknél is sokkalta összetettebb élményeket képes kifejezni s mindezeket mások számára is felidézni, amelyekkel a köznyelv nemigen tud mit kezdeni.
Próbáljuk meg kifejezni a köznyelv eszközeivel azt az érzést, hogy „szomorú vagyok”, pontosabban a magányból, az emberi árvaságból fakadó boldogtalanság érzésének mély fájdalmát! Mit mondhatunk?
A köznyelv többé-kevésbé egyértelmű. Elsőrendű célja az, hogy világosan, félreértés nélkül közölje a mindennapi élettel kapcsolatos gondolatokat. De figyeljük meg például, hogyan fejezi ki a boldogtalanság érzését, az elválásból fakadó szomorúság, a társtalan magány igen magas fokát egy ősi népdal s egy modern költő, József Attila!
| Elmegyek, elmegyek Hosszú útra megyek. Hosszú út porából Köpönyeget veszek.. |
A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok. |
| Búval és bánattal Kizsinóroztatom, Sűrű könnyeimmel Kigomboztattatom |
József Attila |
| Fúdd el jó szél, fúdd el Hosszú útnak porát, Hosszú útnak porát, Az én szívem búját. |
|
| népdal |
Ismerjük a „köpönyeg” szót, a fogalmat; a köpenyre lehet zsinórt, gombot tetetni, de nem lehet porból készíteni ilyen ruhadarabot, nem lehet búval és bánattal zsinóroztatni, könnycseppekkel kigomboztatni. Vagy van-e a „semminek” „ága”, amin a szív „ülhet”? Hogyan képes vacogni hangtalanul a szív parányi teste?
Az idézett népdalban a porból készült köpönyeg már mást jelent, mint a textilből varrt ruhadarab; a búból és bánatból lett zsinór vagy a könnycseppekből lett gombok már nemcsak zsinórt és gombokat jelentenek; a „bú”, a „bánat” és a „könny” sem azonos teljesen azzal a fogalommal, amelyet mindennapi beszédünkben általában használunk.
Milyen jelentéstöbblettel gazdagodtak?
Értelmezd a „semmi ága” szókapcsolatot!
Az irodalmi nyelvben a szavak, amellett hogy megőrzik eredeti jelentésüket is, egyúttal valamilyen új jelentéstöbblettel is gazdagodnak. Elsősorban a lírai alkotások nyelvében a szavak jelentéshatárai el- mosódnak, illetve kitágulnak. Az egyes szavak mást is, többet is jelentenek, mint a mindennapi beszédben; a szavak képszerűen viselkednek még akkor is, ha nem tagjai valamelyik szóképnek. A szavaknak ez a többletjelentése az egyes mondatok gondolati-hangulati tartalmát is kitágítja, megsokszorozza. Ennek következménye, hogy a költői nyelv olyan bonyolult tudat- és lelki tartalmak kifejezésére képes, amelyeket a hétköznapi nyelv egyszerűen képtelen közölni. Ezért is mondják, hogy az irodalom, a költészet a kimondhatatlan kimondása, a megfogalmazhatatlan megfogalmazása. A szépirodalom nyelve mindig áttételes, jelképes (szimbolikus) jelrendszer.
Egy szóról, mondatról, egy kisebb szövegrészletről önmagában nem tudjuk eldönteni, hogy van- e művészi jelentése vagy nincs; azaz: a szónak, a mondatnak önmagában nincs áttételes jelentése. Művészi többletjelentést csak az irodalmi alkotás egészében, a szövegösszefüggésben (kontextusban) kap a jel vagy jelcsoport (szó, mondat stb.).
Forrás: Mohácsy Károly Színes irodalom 9.